Eltévedtél! Nem jó úton haladsz! Gondold újra!

A koronavírus-járvány idején

Hihetetlen, hogy a napi igék, az olvasmányok, szentleckék, evangéliumok mennyire aktuális mondanivalóval bírnak minden időben. Ez nem lehet véletlen. Nyitott szemmel és füllel kell járnunk minden nap és meg kellene hallanunk mindazt, ami jótanács vagy figyelmeztetés, hogy vegyük észre, rossz irányba megyünk, letértünk a helyes útról, elvakít bennünket sok minden. Nézünk, de nem azt látjuk, amit kellene.

 

Erre figyelmeztetett bennünket nagyböjt 5. vasárnapján Lázár története is. Korábbi években a halálról és feltámadásról elmélkedve jártuk körbe a történetet. Most 2020 tavaszán, ebben a bizonytalan helyzetben, mikor nem tudjuk mi lesz két nap, négy nap vagy egy hónap múlva, teljesen más megközelítésben értelmezzük ezt a szentírási szakaszt. Új gondolatok születnek ugyanazt az evangéliumi írást olvasva, hallgatva.

A történet (JN 11,3–7): Márta és Mária, Lázár testvérei megüzenték Jézusnak, hogy testvérük beteg. Jézus nagyon szerette őket, de nem indult meg azonnal hozzájuk. Mikor azonban megérkezett, Lázár, a jó barát már négy napja a sírban feküdt. Jézus megrendült, könnyekre fakadt.
„Ő, aki visszaadta a vak látását, nem akadályozhatta volna meg, hogy meghaljon? […]Jézus az égre emelte szemét, és így szólt: „Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Én ugyan tudom, hogy mindenkor meghallgatsz, csak a körülálló nép miatt mondom, hogy higgyék: te küldöttél engem!” E szavak után Jézus hangos szóval kiáltotta: „Lázár, jöjj ki!” A halott azonnal kijött…”

Kiss Domonkos tihanyi alperjel elmélkedése szerint Lázár az egész emberiség megszemélyesítője és Betánia, ahol ő lakik, az ember háza.
„A kedves és szeretett barát egyszerre ott fekszik megtörve. Megsemmisítette egy olyan hatalom, amit Isten nem teremtett, nem akart. Isten saját alkotásában kerül szembe egy olyan hatalommal, amely lerombolja, megsemmisíti a tervét, a szándékát. Jézus könnyekre fakad Lázár halálán, mert látja a halál diadalát, az Isten kezéből kikerült, az Istentől elorozott teremtés összeomlását. Amikor a sírhoz közelít, érzi, szaga van. Ez a megdöbbentő figyelmeztetés az egész mindenségre, az egész emberiségre, az életre érvényes. Istennek, aki maga az élet és életadó, s az ő életével ajándékozta meg az embert, azt kell látnia, hogy az ember a halál illatát árasztja. A világnak, melyet azért teremtett, hogy Isten dicsőségének tükörképe legyen, már szaga van. Lázár sírjánál az Isten a halállal találkozik. A romlás, az enyészet, a reménytelenség valóságával. Szembe találja magát az ellenségével, aki kiragadta kezéből a teremtést, saját tulajdonát, hogy uralkodjék fölötte, hogy elszakítsa tőle, az élet forrásától.”

Dr. Udvardy György veszprémi érsek így elmélkedik Jézus utolsó csodájáról:
„Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is hal, élni fog. Mindaz, aki él és hisz énbennem, az nem hal meg örökre. Hiszed ezt?”
„Ezek a szentírási szakaszok úgy állítják elénk Jézus Krisztust, mint az emberek tanítóját, mint az emberek megváltóját, az ember üdvösségét, mint Urat, mint Messiást. […] Jézus mindenek fölött úr, még a halál fölött is. Minden fölött úr, még az én halálom fölött is. […] Hiszek a halál utáni életben. Hiszek az örök életben. Hiszek abban, hogy az Isten az örök élet ajándékával átszövi, átjárja, újjáteremni mindennapjainkat. Ezeket a napjainkat is, melyeket most bezártságban, félelmekben, aggodalomban élünk, életünk átszervezésével, olyan dolgok elengedésében, melyekhez eddig ragaszkodtunk vagy fontosnak ítéltünk meg. […]
Napjainkban az élet törékenysége áll elénk. […] Van föltámadás, van remény. Mi fontos, mi az, amit könnyen elengedhetünk? A föltámadás ereje tökéletesen átrendezi értékrendünket. Mi fontos, mi kevésbé fontos. Mi az, amihez ragaszkodnunk kell, s ma az, amit könnyen elengedhetünk, mert nem is életünknek része. „Én vagyok a feltámadás és az élet!” Bátorít bennünket a mai evangélium. Föltámadás és az élet. Hány és hány élettelen szokásunk van? Hány és hány élettelen kapcsolatunk van? Hány és hány élettelen ragaszkodás van az életünkben? S ezeket mind elsöpri, s amelyek életrevalóak, azokat élettel ajándékozza meg.”

A fenti gondolatokat hallgatva, illetve az elmúlt egy hónapot átélve, bennünk, hétköznapi emberekben is sok minden átértékelődött. Mit művelünk, mi emberek? Ez egy figyelmeztetés. Elég, Lassítsunk! Álljunk meg! Érjük be kevesebbel! Lássuk meg a szépet, a jót! Nem minden a pénz, az önmegvalósítás! Eltávolodtunk mindentől és sok mindenkitől! Csak akkor figyelünk, csak akkor gondolkodunk el a szükséges változtatásokon, ha már nagyon nagy a baj?! Úgy tűnik…igen. Azt hittük, hogy irányíthatjuk életünket, a világot? Azt hittük pénzért mindent megvehetünk? Nem! Most bőven van időnk újragondolni mindent, átértékelni életünket. Most, hogy már szaga van…! Lett időnk meghallani és odafigyelni gondolatainkra. Gondoljuk végig, hogy ki hiányzik és miért?! Mi az, amit az elmúlt egy hónap alatt elengedtünk, el tudtunk engedni? Hiányzik-e? Valóban szükségünk volt rá eddig? Tudunk-e tovább élni nélküle? Mi az, amit az elmúlt hetek alatt kaptunk? Megtartjuk, ha ennek az egésznek vége lesz?

Most az idő is új értelmezést nyert. Sokunknak nem kell időre menni sehová, már a karórát sem tesszük fel reggel. Az idő amiatt lehet most fontos, hogy tudjuk, eleget pihent-e a kenyértészta vagy mikor fogunk közösen asztalhoz ülni. Lassan elfogynak a karácsonyra kapott különböző ízű, eddig ide-oda rakosgatott teák, mostanra egész megbarátkoztunk ezekkel az ízekkel, elhordjuk azokat a ruhákat, amiket eddig a szekrény aljára tettünk, hogy majd csak jó lesz még valamire, pihennek a parfümök a polcon.

Egy ilyen világjárvány kellet ahhoz, hogy megálljunk, elhagyjunk egy csomó szükségtelen dolgot? Hajszolni kell a pénzt? Kell az új telefon, a nagyobb tv, az elektromos autó, a polgárpukkasztó fotók és posztok a méregdrága külföldi wellness nyaralásokról, a pusztán látszólag hibátlan, irigylésre méltó élet, a kapcsolati tőke?
Úgy mentünk az utcán, hogy fel sem néztünk a telefonunkból, vagy ha mégis, akkor viszont a fülünk volt bedugva. Elszigeteltük magunkat Nem láttunk, nem hallottunk. Csak azt, ami számunkra fontos volt. Akkor ezt önként választottuk. Most rá lettünk kényszerítve erre a bezártságra.
Hajszoltuk a pénzt, hogy elkölthessük, aztán évek múlva, ha még marad belőle valami, akkor arra költhetjük, hogy rendbe hozzuk mindazt, amit addig elrontottunk. Egészség, emberi kapcsolatok, stb.. És most, Te, vajon elmondhatod magadról, hogy van, aki felhív, hogy mi van veled? Hogy vagy? Van szükséged valamire? És te megteszed ugyan ezt?

Vegyük úgy, hogy ez egy utolsó figyelmeztetés. Eltévedtél! Nem jó úton haladsz! Gondold újra! Az élettől lehetőséget kaptunk, hogy újratervezhessünk. Nézzünk körbe, vegyük észre mindazt, ami eddig is volt, csak éppen elsiklottunk fölötte. Legyen más a mérce!