Jákob kútjai Hidegkúttól Tagyonig

Nagyböjt harmadik vasárnapján az egyik felolvasott szentírási részlet a szamariai asszonyról szólt. A történet kulcsmondatává Jézus egyszerű kérése válik: „Adj innom!”

 

A történet értelmezése összetett, nem célom ennek részletes boncolgatása. Ennek azonban egyik gondolati szálán vezetném végig hétvégi, templomokat érintő fotós utam gondolatfonalát.

Az ember élete során sokféle „kútból” próbál inni: kapcsolatokból, sikerekből, birtoklásból, hatalomból, elismerésekből. Ezek azonban többnyire nem oltják tartósan a szomjat. A lelki szomjúság – mert az ember nem csak fizikai vízre szomjazik – és a felismerés, a hit gyakran váratlan helyeken születik.

 

Az említett bibliai részlet egyik magyarázata szerint az Istenkapcsolat nem helyhez kötött. „Az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát.” Ez a templomban ülve akár furcsának is tűnhet. Joggal tehetjük fel a kérdést: akkor miért kell templomba menni, ha Isten mindenütt jelen van?

Egy régi bölcs mondás szerint azért, mert bár az egész légtér tele van vízzel pára formájában, ha inni akarsz, mégis el kell menned a kúthoz vagy a forráshoz.

 

A hétvégén tíz Balaton-felvidéki kis falu templomait kerestem fel. Pontosabban azok ajtajait és kilincseit. Szépségük és patinájuk mellett jelképes jelentésük is van, amelyet a rajtuk látható díszek és motívumok tovább erősítenek. Ezek nem csupán fizikai határok. Itt találkozik a kint és a bent, a világi és a másvilági, a hétköznapi és a szent, a múlt és a jelen.

Legtöbbször mégsem ezekre irányul a figyelem, hanem a tornyokra, a hajókra, a freskókra és az oltárokra. A templomtörténetekben és leírásokban sokszor szóra sem méltatják ezeket az építészeti részleteket. Pedig ezek a kilincsek az embert őrzik. Az érintések történetét. Örömöt, reményt, bánatot. Az ajtón való áthaladás is jelképes: egy csendes utazás kezdete, amelyben benne van a találkozás lehetősége.

Sokszor úgy tűnik, mintha a mai világban az embereknek már nem lenne szükségük az élő vízre, a szomjúság oltására. Elegendőnek látszik, ha zászlajukra tűzik az „Isten”, a „hit” és a „vallás” szavakat.

Ezt az érzést erősítette bennem az is, hogy láttam olyan templomot, amelynek ajtajában a téli szél által behordott őszi avarkupac pihent. Nem volt szükség arra, hogy elsöpörjék – nem volt útban senkinek.

Másutt a méretes kulcslyukat takaró védőlemezt elfordítva egy téli álmot alvó katicabogár-csapatot láttam. Kulcs ebben az ajtóban sem járt mostanában. Egy oldalsó sekrestyeajtót már a borostyán nőtt be; a növény lassan már a kilincset is markolja.

 

Az egyik kis faluban egy idős néni dolgozott a templomkertben. Szándékomat megismerve – és örömmel nyugtázva, hogy kollégák vagyunk – elsietett a templom kulcsáért, hogy beengedjen. Olyan kulccsal tért vissza, amelyet nem lehet egyszerűen csak zsebre vágni. Ezekhez az impozáns, védelmező ajtókhoz – mint határokhoz – ilyen kulcs dukál.

Megnézhettem mindent kedvem szerint. Beszélgetésünk során kiderült: sajnos itt is az a jellemző, hogy mindössze tíz-tizenöt ember jár rendszeresen templomba. Ministráns egyáltalán nincs.

Én viszont örömmel dicsekedhettem azzal, hogy nálunk szerencsére vannak. A mai vasárnapon is heten jöttek. Olyanok voltak, mint az orgonasípok. Csendben, áhítattal figyeltek, és tették a dolgukat. Szívből, lelkesedéssel, egymást segítve és húzva – példát mutatva a felnőtteknek is. Nem hangzatos fohászokkal és üres frázisok pufogtatásával.

 

És hogy stílszerű legyen, a prédikációhoz is kapcsolódjon: a gyerekek szolgálata során az egyik kis kancsó felborult, de maradt benne elegendő víz. Mert néha még a kevés is elég lehet.

Vagyis ezek a helyek alkalmasak arra, hogy ide elvonuljunk, betérjünk, csendben magunkban legyünk – és oltsuk szomjúságunkat.

 

Talán ezért állják a sarat ilyen kitartóan ezek az ajtók: hogy felhívják a szomjazó figyelmét, itt egy kút van. Csak legyen bátorsága belépni.

Ahogy Márai Sándor írja:

„Az ember életében vannak pillanatok, amikor ki kell nyitnia egy ajtót – akkor is, ha nem tudja, mi van mögötte.”